Az Építészet és a természet kapcsolata a Hotel Kikelet és a Da Vinci Klinika példáján

Abstract

1987-ben IV. éves hallgatóként Döbröntei Nóra barátommal lehetőségem volt az EASA-n (Európai Építészhallgatók Nemzetközi Konferenciája) Work Shopot vezetni. Az az évi témának Építészet és Természet volt kijelölve. Már a helyszín is idilli volt: Finnország tóvidéke, a Putikko nevű falucska néhány lakossal tízezer tó közepén. A mi témánk, amit a konferencia tárgykörén belül elfogadtak, „Vissza a természetbe!" volt. Tizenegy különböző európai hallgatótársammal együtt megterveztünk, majd megépítettünk egy tutajt, amivel 3 napon át (2 éjszaka!) eveztünk a finn tóvidéken, Putikko környékén. Eredeti terveim szerint meztelenül indultunk volna útnak, minél kevesebb civilizáció szülte segédeszközzel. Azaz balta, gyufa, kés és egymás lett volna a társaságunk. Azután a helyiek elmondták, hogy július dacára a finn nyár rövid, és kevés hó is esik J, úgyhogy nemcsak a ruhát, hanem még hálózsákot is ránk erőltettek, kb. 5 kg krumpli, 40 tojás és egyebek (térkép, iránytű) kíséretében. Így alakulnak át az első, eredeti gondolatok a tervezés kapcsán is… A konferenciáról tudósító sajtó (Helsinki Sanomat) így is elnevezte csoportunkat the survival group, azaz a túlélő csapatnak. A tutajozás még így is komoly kihívás volt, azonban igazán kalandosnak a lakatlan szigeteken az esti fészeképítést tartottam, a táplálék biztosításával fűszerezve! Szigorú tiltásom ellenére két csoporttag is alkoholt csempészett fel a tutajra, mely nedű utóbb jó szolgálatot tett. Megfigyelni és megpróbálni újra – elmélyülten értékelni – az ember és természet kapcsolatát a civilizáció vívmányai nélkül. Visszatérve, a tapasztalatok nyomán, más szemmel telepíteni egy épületet, mely végső soron egy emberi fészek a natura szövetén. Most, közel 30 évvel később is még keresem a megfelelő választ erre a minden megbízásnál más és más feltételrendszerű kérdésre – váltakozó sikerrel! Az akkori vágyam nem csillapodott, és csodálattal adózom a környezetemben megépült sikeres példáknak, mint például a Hotel Kikelet. A pionírok mutatják, sőt törik, tapossák ki azt az utat, amelyen később a többi halandó biztonságosan járhat. A pionírok sokszor elbuknak, küzdelmük nemes és gyakran véráldozattal jár, ha azonban sikerre jutnak, nevüket méltán őrzi az utókor. Ilyen úttörő gondolat nyomán született 1935-ben „a Mecseki Középmagaslatú Üdülőszálló" – mai nevén a Hotel Kikelet. Mint általában, most is több körülmény és személy kedvező összjátéka kellett a sikerhez. Kellett egy kitűnő polgármester, dr. Nendtvich Andor (1867– 1951), aki több mint 30 éven át, köztük zivataros évtizedeken keresztül, volt Pécs város vezetője. Kellett egy sikeres tervpályázat, ahol olyan alkotó építészek aspiráltak, kiknek neve ma is fényes csillagként ragyog a modern építészet egén. Lauber László, Visy Zsolt, ifj. Nendtvich Andor. Kellett egy jól működő hivatal, olyan építési osztályvezetővel, akit Dulánszky Jenőnek hívtak, a város főmérnöke, ki oroszlánrészt vállalt a csodálatos helyszín kiválasztásában – és később az épület teljes megvalósításában is. És végül, mint mindig, kellett a pénzügyi háttér, ami – ha nem is könnyedén (hiszen ritka az olyan) – megteremtődött, és küszködve, izzadva, de biztosította a megvalósítást. 1936-ban ezzel új fejezete kezdődött Pécs modernkori építészeti életének. Ha keressük az építészet és a környezet harmóniáját mint ideát, akkor a Kikelet 1937-ben korát megelőző letisztult minőségben közelítette meg. Tanulmányunkban bemutatjuk a keletkezés körülményeit, végigfutunk az azóta eltelt közel 80 év megújítási állomásain, és javasolunk egy részben már megvalósult méltó jövőképet. Nekünk, a pionírok utódjainak különös gonddal kell őriznünk az általuk kivívott értékeket, s ha tudunk, felnőni korukat megelőző magasságukig.

Alternate abstract:

You are viewing a machine translation of selected content from our databases. This functionality is provided solely for your convenience and is in no way intended to replace human translation. Show full disclaimer

Neither ProQuest nor its licensors make any representations or warranties with respect to the translations. The translations are automatically generated "AS IS" and "AS AVAILABLE" and are not retained in our systems. PROQUEST AND ITS LICENSORS SPECIFICALLY DISCLAIM ANY AND ALL EXPRESS OR IMPLIED WARRANTIES, INCLUDING WITHOUT LIMITATION, ANY WARRANTIES FOR AVAILABILITY, ACCURACY, TIMELINESS, COMPLETENESS, NON-INFRINGMENT, MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR A PARTICULAR PURPOSE. Your use of the translations is subject to all use restrictions contained in your Electronic Products License Agreement and by using the translation functionality you agree to forgo any and all claims against ProQuest or its licensors for your use of the translation functionality and any output derived there from. Hide full disclaimer

In 1987, as a year student, I had the opportunity to run a Work Shop at the EASA (International Conference of European Architecture Students) with my friend Nóra Döbröntei. That year's theme was Architecture and Nature. The location itself was idyllic: the lake region of Finland, a village called Putikko with a few inhabitants in the middle of ten thousand lakes. Our theme, which was accepted within the scope of the conference, was "Back to nature!" Together with eleven different European students, we designed and then built a raft with which we rowed for 3 days (and 2 nights) in the Finnish lake area, around Putikko. According to him, we would have set off naked, with as few tools as possible. That is, we would have had an ax, a match, and each other for company. After that, the Finnish summer is short and there is little snow, so not only the clothes, but they also forced sleeping bags on us, accompanied by about 5 kg of potatoes, 40 eggs and other things (map, compass). Even so, the rafting was a serious challenge, but I considered building a nest in the evening on the uninhabited islands, seasoned with food provision. Despite my strict prohibition, two group members also smuggled alcohol onto the raft, which later served well. To observe and try again - to deeply evaluate - the relationship between man and nature without the achievements of civilization. Returning, following the experience, installing a building with a different eye, which is ultimately a human nest on the fabric of nature. Now, nearly 30 years later, I'm still looking for the right answer to this question, which has a different set of conditions for each assignment - with alternating success. My desire at that time has not subsided, and I admire the successful examples built around me, such as the Hotel Kikelet. The pioneers show, even break, tread the path on which other mortals can later walk safely. The pioneers often fail, their struggle is noble and often involves blood sacrifice, but if they succeed, posterity rightly preserves their name. As a result of such a pioneering idea, in 1935 "the Mecseki Közémagaslatú Üdülőszálló" - now known as the Hotel Kikelet - was born. As usual, a favorable interplay of several circumstances and people was necessary for success. It required an excellent mayor, Dr. Andor Nendtvich (1867-1951). , who was the leader of the city of Pécs for more than 30 years, including stormy decades.

There was a successful design competition, whose names still shine like bright stars in the sky of modern architecture Andor. We needed a well-functioning office, with a construction department manager named Jenő Dulánszky, who took the lion's share in the selection of the wonderful location - and later in the complete realization of the building. And finally, as always, we needed the financial background, which - if not easily (because that is rare) - it was created, and with struggle and sweat, but it was achieved. In 1936, a new chapter of the modern architectural life of Pécs began. If we are looking for the harmony of architecture and the environment as an idea, Kikelet approached it in 1937 with a refined quality ahead of its time. In our study, we present the circumstances of its creation, run through the renovation stages of the almost 80 years that have passed since then, and propose a worthy vision of the future that has already been partially realized. We, the descendants of the pioneers, must take special care to preserve the values ​​they achieved, and if we can, grow up to their heights before their time.