Az ekphraszisz fikcióI. Elméleti, történeti és diszciplináris átrendeződések az ekphraszisz teoretikus diszkurzusaiban

Abstract

„Aki ma valamilyen kijelentést tesz a művészetről vagy a művészettörténetről, azonnal látja, hogy minden tételét, amelyet a talán még létező olvasóval közölni igyekszik, eleve számtalan más tétel érvényteleníti. Nincs olyan álláspont, amelyet valaki előttünk már ne képviselt volna valamilyen formában. A leghelyesebb, ha kitartunk egyszer elfoglalt álláspontunk mellett, és egyúttal számítunk arra, hogy mások hamisnak ítélik, vagy – ha esetleg egyetértenek vele – valószínűleg félreértik.

A művészettörténet végét először 1983-ban, majd 1995-ben (újra)bejelentő Hans Belting fenti, a szerzőtől nem meglepő módon ironikus záró kijelentésre futó soraival nyitni egy doktori disszertációt egy szkeptikus, defetista pozíció felvállalását jelentheti. Valóban, az ekphraszisz mibenlétének, elméleti és interpretációs jellegű tárgyalásainak kutatási narratívája a kezdeti optimista felbuzdulástól az egyre jobban táguló vizsgálati körön át a mélységes szkepszisig, majd – természetesen – a felcsillanó reményig ívelt. Hiszen az ekphraszisz nemcsak, hogy elképesztő népszerűségnek örvend több tudományágban, de akár retorikai alakzatként, műfajként, a paragone megjelenítőként, szó és kép ideológiai csatározásának színtereként, művészettörténeti forrásként vagy értelmező stratégiaként, filmes, zenei vagy internetes ’vegyes medialitású formaként’ tartjuk is számon, több ezer éves múlttal rendelkezik. Az ekphraszisz irodalom-, retorika- és művészettörténeti, illetve irodalomtudományi, s az utóbbi évek fejleményeiként: zene-, film- és médiatudományi narratívájának a módszeres, minden részletre kiterjedő feldolgozása nyilvánvalóan nem lehet egyszemélyes vállalkozás, már csak azért sem, mert az ekphraszisz előfordulásait, illetve teoretikus szóba hozásait illetően mind az egyes tudományágak közti eltérések, mind pedig ugyanazon tudományág vonatkozásában több narratívával rendelkezik.

A médium- és művészetközi áttevődések és viszonyba helyeződések korrelatív egymásra utaltságát színre vivő, irodalom- és médiatudományi, illetve művészetelméleti és művészettörténeti perspektívákból egyaránt vizsgálható „jó öreg ekphraszisz” (Belting 43, Kiem. Belting-től) itt prezentált kutatásának egyik hangsúlyos részét épp e ’(nagy) narratívák’ feltérképezése és kritikája képezi. Értekezésem nem célozza egy ekphrasztikus (világ)irodalomtörténet megírását, ahogyan valamely szerző ekphrasztikus munkáinak monografikus igényű tárgyalását sem; az ekphraszisz teoretikus ’elbeszéléseire’ és az ezek következtében létesülő, pontosabban: létesített „irodalomtörténetekre”, illetve magának a terminusnak a tudománytörténeti alkalmazásaira fókuszálok. Ezek során szintúgy nem vállalkoz(hat)tam a teorémák teljességre törekvő, minden, a tárgykörben publikált munkára kitérő feldolgozására: az ekphraszisz hosszú, az antikvitástól napjainkig (s minden bizonnyal még tovább) tartó elméleti ’élettörténeteinek’ metakritikai fürkészése tehát szintén részleges. E részlegesség egyik legingatagabb pontja kétségkívül az, hogy disszertációm meghatározóan az ekphraszisz angolszász teorémáira támaszkodik. Ezt a döntést egyfelől a magyar fordítások hiánya (és természetesen idegen nyelvi kompetenciáim), másfelől az a tény indokolja, hogy az ekphraszisz szórványos magyarországi szakirodalmában elsősorban az angolszász források látszanak meghonosodni. Harmadrészt pedig megítélésem szerint az angolul írott közleményekben tapintható ki igazán erősen egy élő, az egyes munkák állításaival rendszerint számot vető, egymással polemizáló elméleti diszkurzus. Szintúgy – részint jogos – kritikaként merülhet fel, hogy a művészettörténet és -elmélet ekphrasziszértésére méltatlanul csekély figyelmet fordítottam: ezt egyrészt a terjedelmi megkötöttség és szakképzettségem eredményezte, másrészt pedig az, hogy – alapvető diszciplináris érdekeltségemtől nyilván nem egészen függetlenül – az ekphrasziszt főként irodalomtudományosfogalomként közelítem meg és igyekszem hasznosíthatóvá tenni.

Jelen értekezés az ekphraszisz teoretikus tárgyalásainak szerteágazó területéből kivágott metszeteket mutat be. Annak ellenére, hogy a fogalom történetiségét folyamatosan számításba veszem, az egyes fejezetek nem rendeződnek össze valamely egységes, lineáris, kauzális, fejlődéselvű sorozattá – sokkal inkább olyan csomósodásokról, kapcsolódási pontokról számolnak be, amelyekből kialakulhat a hálózat, amelyen belül az ekphraszisz vizsgálható. Enciklopédikus ismerethalmaz összegyűjtése és közreadása helyett így problémacsoportokra fókuszálok, egyfelől arra a – némileg metafizikus – kérdésre keresve a választ, hogy „mi az ekphraszisz?”.

Abstract (AI English translation)

Information popover about translation disclaimer

"Whoever makes a statement today about art or art history immediately sees that every proposition he tries to convey to the reader who may still exist is invalidated by countless other propositions. There is no point of view that someone before us has not already represented in some form. The best thing to do is to stick to the position we have once taken, and at the same time expect that others will judge it to be false or, if they happen to agree with it, likely to be misunderstood.

Opening a doctoral dissertation with the above, unsurprisingly ironic closing statement by Hans Belting, who first announced the end of art history in 1983 and then (again) in 1995, can mean assuming a skeptical, defeatist position. Indeed, the research narrative of the theoretical and interpretive discussions of the nature of ekphrasis went from the initial optimistic excitement, to the ever-expanding scope of investigation, to profound skepticism, and then – of course – to the glimmering hope. After all, ekphrasis is not only incredibly popular in several disciplines, but it can also be considered as a rhetorical figure, a genre, a display of the paragone, an arena for the ideological battle of word and image, an art historical source or an interpretive strategy, a 'mixed medial form' of film, music or the Internet, has a history of thousands of years. The methodical, detailed processing of the narrative of ekphrasis in literature, rhetoric and art history, as well as in literary studies, and in recent years: in music, film and media studies, obviously cannot be a one-person undertaking, if only because the occurrences of ekphrasis, and regarding his theoretical discussions, he has several narratives regarding both the differences between the individual disciplines and the same discipline.

"Good old ekphrasis" (Belting 43, by Keem. Belting), which brings out the correlative interdependence of inter-media and inter-art transitions and relationships, and can be examined from the perspectives of literature and media studies, as well as art theory and art history, is one of the prominent parts of his research presented here. It is formed by mapping and criticizing '(grand) narratives'. My dissertation does not aim at writing an ekphrastic (world) literature history, nor at a monographic discussion of the ekphrastic works of an author; I focus on the theoretical 'narratives' of ekphrasis and the resulting, or more precisely: established, 'literary histories', as well as the historical applications of the term itself. In the course of these, I also do not (act) undertake a complete elaboration of the theorems, avoiding all published work in the subject area: the meta-critical examination of the long theoretical 'life stories' of ekphrasis, from antiquity to the present day (and certainly even beyond), is therefore also partial. One of the most unstable points of this partiality is undoubtedly that my dissertation relies decisively on the Anglo-Saxon theorems of ekphrasis. This decision is justified on the one hand by the lack of Hungarian translations (and, of course, my foreign language competences), on the other hand by the fact that in the scattered Hungarian literature on ekphrasis, Anglo-Saxon sources seem to have taken root. And thirdly, in my opinion, a lively theoretical discourse, which usually takes account of the statements of individual works, and polemicizes with each other, can be felt really strongly in the publications written in English. It may also be a partly justified criticism that I have paid undeservedly little attention to ekphrasis in art history and theory: this was caused on the one hand by my limited scope and professional qualifications, and on the other hand by the fact that – obviously not entirely independent of my basic disciplinary interests – I approach ekphrasis mainly as a literary science concept and I try to make it usable.

This thesis presents excerpts from the wide-ranging field of theoretical discussions of ekphrasis. Despite the fact that I constantly take into account the historicity of the concept, the individual chapters are not organized into a uniform, linear, causal, developmental series - rather, they report on knots and connection points that can form the network within which ekphrasis can be examined. Instead of collecting and publishing an encyclopedic body of knowledge, I focus on problem groups, on the one hand, looking for an answer to the – somewhat metaphysical – question, "What is ekphrasis?".