Content area
Abstract
A dolgozatban a fiatal költészeti antológiák problematikája került górcső alá a kádárizmus viszonyrendszerében, kiemelt fókusszal az Első Ének, a Költők egymás közt és az Elérhetetlen földcímű gyűjteményekre.
Az antológiáról, mint könyvtípusról szóló szakirodalom, illetve egy lehetséges antológiatörténet számbavételét követően a fiatal, pályakezdő antológiák hagyományát vázolta a munka a kezdetektől napjainkig, a teljesség igénye nélkül, kitérve a fontosabb gyűjteményekre. Megkockáztatható, hogy a magyar irodalom rejtett hagyományáról van szó, egy búvópatakként fel-felbukkanó jelenségről, amikor pályájuk elején járó alkotók „egy csokorban”, csoportosulva jelentkeznek. Az ilyen szerveződések a legkülönfélébbek lehetnek, a valódi csoportok, irodalmi társaságok válogatásaitól az egy szerkesztő tevékenysége nyomán kialakított szemléken és pályázatok eredményeit prezentáló köteteken át a hatalom által felügyelt, egyfajta szelep-funkcióval bíró gyűjteményekig. Olyan emblematikus könyvekről van szó mint például a Bokréta, A Holnap, a Jóság antológia Radnóti Miklóssal, a Babits szerkesztette Uj Anthologia, majd a háborút követően Sőtér István Négy nemzedéke, az Emberavatás, a 15 fiatal költő 105 verse és a Tűz-tánc, és így tovább, a Ver(s)zióktól a Lélegzetantológián és a Köztéri mulatságon keresztül a Telep-antológiáig. Aligha hanyagolható el azoknak a szerzőknek a száma a huszadik-huszonegyedik század magyar irodalmában, akik így vagy úgy szerepeltek ilyen jellegű gyűjteményekben. Ha többségben nincsenek is, kevesen tudták „megúszni”, hogy fiatal antológiákban publikáljanak pályafutásuk elején. A fiatal antológiák gyűjtése – melyek listája a dolgozat végén, a bibliográfia külön alfejezetében található – bár törekedett a teljességre, aligha lehet befejezett, mindig bukkanhatnak fel újabb és újabb kötetek a feledés homályából. Ez a hagyományvonal mindenesetre nagyívű és nem elhanyagolható. Óriási korpusz lapul e kötetek lapjain, jól/kevésbé jól feldolgozottan, s nem kevés azoknak az antológiáknak a száma sem, melyekről tán alig vagy nem is született ismertetés, feldolgozásuk minimálisan sem történt meg. Minden bizonnyal nem a legégetőbb adóssága a magyar irodalomtörténet-írásnak e gyűjtemények kimerítő feldolgozása, de magától nem fog elkészülni. Az első két fejezet ehhez a jövőbeni, embert próbáló feladathoz is segítséget kíván nyújtani.
A hatvanas–hetvenes évek magyarországi irodalmi mezője Pierre Bourdieu nyomán került felrajzolásra a harmadik fejezetben. Jellemzője a hatalmi-politikai mező teljes uralma a művészeti-irodalmi és a gazdasági mező felett, ami nem csupán a kádárizmus, s különösen nem csak a hatvanas-hetvenes évek fejleménye. Számításba veendő az új gazdasági mechanizmus, a felemás (kis)polgárosodás, az ifjúsági probléma, az irodalmi mezőben a tömegesen jelentkező pályakezdők. Attitűdöket tekintve 1968 hatása, közelebbről a prágai események s az ebben való magyar részvétel, az ezt követő teljes kiábrándultság sem lebecsülendő – majd az irodalomirányítás válaszai, az antológiák, az első kötetek sora, a népfrontpolitika egy megjelenési formájaként is értelmezhető antológiapolitika. A marginalitás, mint irodalomszociológiai fogalom is e fejezetben került röviden tárgyalásra, mely esetében helyzetjelző fogalomról van szó, csakúgy, mint a szintén Lengyel András nyomán definiált dilettáns fogalmánál. Szükségszerűen marginális helyzetben vannak a mindenkori pályakezdők, s olykor dilettáns helyzetben is. A hatalmi–politikai mező által uralt irodalmi– művészeti mezőben ráadásul annak érdekében, hogy ebből a helyzetből, mely minden pályakezdő sajátja, természetes törekvésükként kitörjenek, s megkíséreljenek mainstream szereplőkké válni, nem csupán az irodalmi mező struktúrájában kellett előre jutniuk, megküzdeniük a különféle művészeti intézményrendszerekkel, kanonizációs lépcsőkkel, hanem a hatalommal is szemben találták magukat ezirányú törekvésükben – hiszen az irodalomirányítás és a hatalom- vagy politikairányítás nem válik szét a vizsgált korszakban. A hatalom a modern magyar irodalomban természetesnek mondható kanonizációs lépcsőfokok, így a folyóiratközlés és az első kötet közé egy mesterséges, köztes szintet iktatott be, s ez lett a kádárizmus viszonyai között a központi antológiáké.





